Egy nagyon fontos tényt találtam, a meséim egy dologra mutattak rá:
ha problémám volt, minden esetben, helyzetben és kapcsolatomban, az az önszeretet hiánya volt.
Nem szerettem magam, nagyon sok tulajdonságom volt, amit nem tudtam elfogadni.
Követtem el óriási hibákat, éltem át hatalmas lelki fájdalmakat és nem tanultam belőlük.
Ismétlődött minden újra és újra.
Próbáltam a hozzáállásomon változtatni, mást keresni magam mellé....és mindig kudarc lett a vége.
Minden esetben feladtam önmagam egy részét, mert nem volt megfelelő.
Elfojtottam vagy(, és) lázadtam, hogy ezt kell tennem.
Olyan dolgot, aminek fel kell szabadulnia, mert csak akkor lehetek önmagam,
őszintén, "átlátszóan" és a szeretetnek élve, amire mindig is vágytam.
Arra vágytam, hogy ne kelljen hazudnom, ne kelljen szerepeket játszanom,
ne kelljen titkokat őrizgetnem és ne kelljen megfelelnem senki félelmeinek tehát elvárásainak sem........
Szabadságra!
Szabadságra, szeretetre, boldogságra, örömre, békés, nyugodt életre.
Mostanában jöttem rá, hogy nem is ismertem a szeretetet (csak az illúzióját),
nem volt olyan ember az életemben, aki megtaníthatott volna rá, mindenki elvárt tőlem valamit és viszont.
Érdekes módon nem kell tanulni, nem kell keresni.
Sajnálatos módon viszont meg kell találni és néha nagyon mélyre kell "ásni".
Ezt tudatalatt mindenki tudja, és keresgél.....párkapcsolatokban, élethelyzetekben, cselekvéssorozatokban.
Minden esetben "kívül", a külvilágtól várja el, hogy beteljesítse minden vágyát. És önmagával ezért nem törődik.
És ha valamivel nem törődünk, akkor azt nem szeretjük, nem szánunk rá időt.
Pár hónapja írtam a szerelemről egy számomra is elfogadhatatlan dolgot.
Azt, hogy minden emberbe bele kell szerelmesedni, és ha már leírtam, ki kellett próbálnom:).
Mindenkinek megnyitottam a szívem, kitártam azt, amit eddig bezártam.......
Persze csak a tudatomban, érzéseimben és gondolatban.....nem a fizikai valóságban, a 3d-ben:).
És aznap este egy leírhatatlan állapotba kerültem, talán tisztánlátásnak lehetne nevezni.
Láttam az egész életemet, hogy épültem fel, hogy alakult ki az, amit személyes én-nek nevezünk, egónak.
Nagyon régen szeretet voltam, csupa szív, és nem ismertem a félelmet.
A szüleim sajnos igen, a barátaim is, a barátnőim is.....mindenki.
És tanultam tőlük, meg kellett felelnem nekik, hogy elfogadjanak.
Felépítettem a félelem falait, az érzéketlenséget, a ragaszkodást és az elvárásokat.
Egy idő után már nem voltam képes ezt elfogadni, és megutáltam önmagam, az életet.
De ez nem kellemes és elfojtottam magamban a legfontosabb dolgot, a tényt, hogy nem szeretem önmagam.
Azon a bizonyos estén viszont megláttam, vagy átéreztem azt a valamit, amit a félelem alá temettem.
Azt a dolgot amit teljes mértékben el tudok fogadni, nem lehet mást tenni vele, csak szeretni.
A félelmeim és a szorongásaim alatt haldokló szeretetet, Önmagamat.
Minden hiányérzetem, megnyilvánulásom, minden kényszerem és félelmem segélykiáltás volt.
Eddig nem hallgattam rá, fojtogattam és pusztítottam, menekültem a csendtől és az unalomtól,
mert csak akkor hallottam a szeretet halk kérését, könyörgését; "...engedj szabadon......."
Ne zárjam be, ne építsek falakat köré, ne kössem a feltételek láncaihoz.
Csak akkor tudja megmutatni a hatalmát, ha szabadon "szárnyalhat".
Nagyon nehezemre esett hallgatnom rá (önmagamra)..
Abban az illúzióban éltem, hogy a félelmeket fojtom el!!!
A félelem pedig a szeretet hiánya.
A szeretetet fojtogattam egész életemben......önmagamat pusztítottam.
Hát nem árt váltani néha, frekvenciát, dimenziót, tudatfókuszt, nézőpontot, mind egy.
Megengedni a változást, elengedni a ragaszkodást.
Néha elutazni a félelemből, a szeretet illúziójából............az elfogadó szeretetbe.
És ezt az egészet magamnak írom, mert nem hiszem el, hogy van még valaki rajtam kívül, aki a félelmeit választja a szeretet helyett.
Mentségemre legyen mondva, a szeretet illúziója nagyon csábító, minden vágyamat kielégítette egy rövid ideig.
Mert a félelem sohasem unalmas!
És amit eddig unalomnak hívtam, az a harmonikus szeretet, önmagam egy apró szikrája.
Amikor a figyelmem nem tud másra irányulni, csak saját magamra.
Ez az unalom.
Mert utáltam magamat.
De ha teljesen elfogadom önmagam, nem létezik többé az unalom.
Nem kell keresnem többé semmit sem, mert megtaláltam önmagam.
A szeretetet.
Egy olyan dolgot, ami fényt hoz az életembe, világosságot.
Megvilágosodást.
Más néven a teljes önelfogadást.
• válasz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése