Philippa:HOGYAN TUDSZ LEVIZSGÁZNI A SZERELEM AKADÉMIA ILLÚZIÓ ÉS VALÓSÁG OSZTÁLYÁBAN?

Jönnek a szerelmek. Folyton jönnek. Ez a dolguk. De valamiért mindnek vége előbb-utóbb. Miért?

Aminek kezdete és vége van, az a polaritás világában létezik. Abban benne rejlik mindennek az ellentéte is. Ha elindítod JÓ-val, a végén holtbiztos, hogy nem jó lesz belőle, vagyis ROSSZ. És persze, hogy jóval indítod… Általában. Bár amilyen hülye én vagyok, én legtöbbször úgy kezdem, hogy taszít, akibe később beleszeretek. Küzdök ellene egy darabig, aztán megadom magam.

Szóval lényeg, hogy ha polaritás, ha a két véglet benne van, ha jó-rossz, fekete-fehér, hideg-meleg, akkor az bizony ILLÚZIÓ, mint minden a 3 D-s világban.

A valóság ugyanis SEMLEGES. Ami azt jelenti; egyszerre van a JÓ és ROSSZ, ezért nincs kezdet és vég, hanem van ÖRÖKLÉT. Ami állandó áramlása a LÉT-ezésnek, s a lét örömének. Örökös rácsodálkozása a Teremtés gyönyörűségének. Magadra ismerés mindenben.

Ez már az 5.dimenzió varázslatos VAN-sága. Ahol MINDEN jelen van, egymást nem elnyomva, mint a 3 D-ben, hanem KIEGYENSÚLYOZVA. Örök táncban egymással a Jó és Rossz, örömködve, nem gyűlölködve.

És a SZERELEM? Egységes, sima. Nem föl-le hullámzó erő, mely maga alá gyűr. Épp ellenkezőleg. Felemel, szárnyára vesz, körbeölel. Ringat, és nem fel-le dobál.

Hogyan juthatsz oda? Ha már vágyod a változást, elindulsz. Ha már unod ugyanazokat a köröket róni mindenben, mint eddig. Ha már kiütésed van attól a forgatókönyvtől, amibe folyton belekényszerít egyik-másik szereplő. Vagy éppen te magadat.

Mikor már azt is unod, hogy unod… Na, még akkor kezdődik csak… Mikor már nevetsz az egészen, akkor már elég közel vagy a határhoz. Mikor lemondasz róla, hogy valaha is eléred, akkor a határon vagy. Mikor szeretetből még egyszer visszajössz valaki kedvéért ugyanazt végigjátszani, csakhogy segíts neki, na EZ a belépőd.

De itt aztán jól megmérnek, megvizsgálnak, míg a Kapuig el nem jutsz. Minden egyes mozdulatodat megnézik, minden gondolatod, érzelmed mérlegre van téve. És ha keveset nyom, vissza leszel küldve. Még egyszer…és még egyszer. Egészen addig, míg KÖZÖMBÖS lesz, hogy átjutsz-e.

Csak lépsz, teszed a dolgod, rásimulsz Isten akaratára. Már csak ez a kapaszkodód marad. S aztán megtörténik…Beléphetsz. De nem egyedül. VELE. A szerelmeddel. Ő vár a Kapuban. Ha megtalált már, tudd; a Kapuban állsz…az Új Világ kapujában.

Az idő elérkezik. 2011.11.11.

A kísértés.

Mondják, hogy gyenge láncszem, valahol bennünk, amikor tudjuk, hogy nem kéne, de mégis valami odavonz és beleharapunk, és olyan nagyon jól esik. Mennyi ilyen van, életünk sötét foltjai, és takargatni való titkai. Szétszóródva élnek a palettán, különféle élethelyzetek, emberek és életkorok sajátos hozzávalói. Visszatekintve mindenki tudja mikor és hol volt az első, és a második is, sőt az utolsó. Benne van a karma minden idevonatkozó képlete is, de el vannak egyedül is, csak úgy egymagukban. Hozzuk magunkkal ide a földre őket, a mélyben csendben várják a sorsukat, bennünk, hogy mit kezdünk velük. Néhány barátom szerint ezek a sötét foltok a „sátán nevetései”, vagy a duális világunk egyensúlyra váró édes-savanyú hozzávalói. Sokan szeretik őket, babusgatják, ölelgetik és elnevezik. Ami nem is baj, mert ha félünk tőlük, minden fogukat a bőrünkbe eresztik. De van akinek annyira jól állnak, hogy eszükben sincs nélkülük létezni.
Sokan fel sem ismerik őket, és vannak, akik kivételes tehetséggel szórakoztatják embertársaikat tudatosan velük.
De, ahogy az egyik kedves barátom mondaná, az „ördögnek” sokféle arca van. Olyan helyeken bukkan fel, ahol gyenge láncszemeket hordozunk, vagyis ahol a legerősebb a vonzódás, a vágy a kiegészülés, az eggyé válás felé és ezt otthon pakoltuk be, ebbe az életbe.
Azért írom mindezt le, mert az utolsó felismerésem bőven túlmutatott az őrület határain ez ügyben, nem egy hétköznapi láncszem volt. Éjszakai ragadozó, a szellem szárnyain lovagolt és tartott fogva évekig. Izgalommal töltött el és vigyorgott rám, de semmit nem adott, amikor beleharaptam, csikorgott a fogaim alatt.
Véresen halálos.
Vannak nagyon magas szintű évezredes törleszteni való sötét foltjaink is. Amik a modern kor minden technikai, intellektuális és mágikus eszközét igénybe véve várják tőlünk a transzformációt.

Minden vonzódásunk kiegészülést vár, és addig tart bennünket a markában, amíg fel nem ismerjük, el nem csípjük, ez a dolga. Ekkor elveszíti a ránk gyakorolt hatását és elkullog. És jöhet a következő a bőröndben.
De mi, eközben ezerszer belehalunk.

Az örörm

Nem tudtam, hogy önmagamban, önmagában is van létjogosultsága, tere egy érzésnek, aminek nincs iránya. Hogy lehet úgy is örülni reggel, ha felkelek, ha nem látom a napom kisebb és nagyobb örömforrásait, ezt eddig nem tudtam. Emlékszem, amikor kisiskolás voltam, akkor kezdődött bennem ez a keresgélés, hogy értelmet találjak reggel az öltözködéshez és az iskolába való elindulásomhoz. Ott történt valami bennem, ott rakódott fel az ego első rétege, amely szerint az élet csakis előre jól meghatározott örömforrások célbavételével és elérésével élhető. Azóta sok idő telt el. Mélyen bent, a szívem közepén mindig tudtam, hogy valahonnan elindultam és valahová tartok és ez önmagában egy öröm, egy életút, „egy van”, csak úgy, mint a reggeli kávém, örömforrás. Mégis hagytam, hogy a körülöttem történő szituációk sorsszerűvé tegyék a mindennapjaimat. Tanultam, vágyakoztam és belevágtam, sodrottam, hagytam magam és megerőszakoltam. Féltem, szorongtam és toporzékoltam. De minden nap voltam és minden reggel újra és újra megittam azt a kávét. És minden reggel mást gondoltam az előttem álló napról, de sosem éreztem, hogy lenni jó, önmagában, önmagammal, öröm.