Nem messze innen, a nagy hegyeken túl, történt egyszer velem, hogy megkérdeztem magamtól, mi is az a tisztaság, mikor azt mondom valakire, vagy önmagamra, hogy tiszta. Nem részletezem a fogalom és érzelem mintákat amik beugrottak sorrendben, sok volt. Elindultam egy irányba, mégsem tudom hová tenni egy lélek tisztaságának fogalmát, ez ijesztővé kezdett válni. Igen, megriadtam tőle, azt gondoltam ez olyan alapkő féleség, amit a házépítéskor leteszünk, és nekem nem volt meg.
Leültem, ami olykor nagyon nehéz, és megfogtam a kulcsot, hátha elforgatja a titkok kamráinak zárait. Gondolkodni kezdtem, pedig érezni szeretek.
A tiszta egy fehér papír, egy frissen mosott alma, egy csendes nyári zápor, vagy egy kedves szívmelengető mosoly. Úgy ennyi jutott eszembe. Nem sokra mentem vele.
Tiszta, ami eljut hozzám és megértem, magamévá tehetem, beépül a lelkem réseibe, beékelődik és elindítja a maga útjait bennem, bármi vagy bárki adta nekem. Attól lesz tiszta, hogy felém tart és én elhiszem, hogy az enyém. Lebontja bennem a falakat, amiken át lesem a világot. Úgy válik a részemmé, hogy befogadom, és ő megengedi nekem, hogy az enyém lehessen. Mondhatnék bármit a lélek vágyairól, az élet és az elme kitalációiról a tisztaság fogalmáról, számomra tök egyszerűen ez a tisztaság. Így éljük meg egymás igazságait és lehetünk önmagunk mi is, ha hagyjuk hogy átáramoljon bennünk a valódiság tisztasága, falak és nehéz félelmek nélkül.
