Nem tudtam, hogy önmagamban, önmagában is van létjogosultsága, tere egy érzésnek, aminek nincs iránya. Hogy lehet úgy is örülni reggel, ha felkelek, ha nem látom a napom kisebb és nagyobb örömforrásait, ezt eddig nem tudtam. Emlékszem, amikor kisiskolás voltam, akkor kezdődött bennem ez a keresgélés, hogy értelmet találjak reggel az öltözködéshez és az iskolába való elindulásomhoz. Ott történt valami bennem, ott rakódott fel az ego első rétege, amely szerint az élet csakis előre jól meghatározott örömforrások célbavételével és elérésével élhető. Azóta sok idő telt el. Mélyen bent, a szívem közepén mindig tudtam, hogy valahonnan elindultam és valahová tartok és ez önmagában egy öröm, egy életút, „egy van”, csak úgy, mint a reggeli kávém, örömforrás. Mégis hagytam, hogy a körülöttem történő szituációk sorsszerűvé tegyék a mindennapjaimat. Tanultam, vágyakoztam és belevágtam, sodrottam, hagytam magam és megerőszakoltam. Féltem, szorongtam és toporzékoltam. De minden nap voltam és minden reggel újra és újra megittam azt a kávét. És minden reggel mást gondoltam az előttem álló napról, de sosem éreztem, hogy lenni jó, önmagában, önmagammal, öröm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése