Le sem merem írni azt a szót, hogy szerelem, elcsépelt és mindenkinek a szex és a romantika jut róla eszébe. Az egyik az alsó csakrák szükséglete, a másik egy félelmeken és vágyakon alapuló illúziót, káprázatot teremt, vagyis tökéletes táptalaj az ego dagonyázására. Ez sem rossz, de nem elég. Nem elégedsz meg ha megkapod és elveszed és lenyeled és megemészted. Azután átfut rajtad, megborzongsz és megeszed a pizzádat és lefekszel tovább teremted a káprázataidat. Miért, mert legbelül tudod, hogy ez nem te vagy, csak egy pillanat, amiért áhítoztál, csorgattad a nyáladat, a hiányt és a kiegészülést hajszoltad egyetlen órácskáért, az egész életedet adtad volna. Felejtős, mondod utána és keresed tovább azt, aki megmozgat, akiért újra csorgathatsz.
Ha ennyit írunk a vágyainkról és minden lányt és fiút érdekel a szerelem, és amúgy is a szeretet eddigi legismertebb ősforrása és ajándéka a szerelem, akkor nyissuk ki azt a szelencét, amiben erről lehet olvasni, az igaz szereteten alapuló, tiszta szerelemről. Átgondoltam én is. Fogalmam sincs milyen. Annyi „vak randin” voltam és olyan sok sötét éjszakát töltöttem az érzékeim és a vágyaim hajszolásával. Amik nem voltak rosszak, de kevesek, ahhoz, hogy ne felejtsem el őket. Nem volt sohasem elég. Széles spektrumon játszadoztam a vágyaim beteljesedésével, színes cirkusz voltam, tele kívánságokkal, minél vaskosabban képzettebb lett az egóm, annál több és izgalmasabb vágy bújt elő belőle, a fátylakkal jól beburkolóztam, és ez tetszett nekem, színes volt és izgalmas.
Az ego félelmeinek, ezáltal kívánságainak áthangolása a szeretetre félelmetes, mintha elengednél mindent, ami eddig egyben tartott, ami "te vagy", és akkor mi marad, elolvadsz az űrben, gondolatok és érzések nélkül. Levetkőzöl teljesen meztelenre és kiállsz a semmibe, na ezt add össze. És úgy érzed semmi és senki vagy, és akkor már nem tudsz megfelelni sem magadnak, sem másoknak, sem a rád gyakorolt család és baráti elvárásoknak. Nincsenek trendek, szubkultúrák, típusok, testalkatok, nincs kép arról, hogy te ki vagy. Nincs mell és bicepsz körfogat, nincsenek státusz szimbólumok, gyors kocsik és cool plaza copfok, sem pedig biztonságot sugalló csoportosulások, ahol uniformis szemlélettel komfortosíthatod a kilétedet.
Egy láthatatlan és megfoghatatlan kristály tükör vagy, nem tudnak hová tenni az emberek, nem illeszkedsz semmilyen elváráshoz és mintához, vagy és ennyi, fura. Ezek után próbálgatod magadat, hogy ha ez ennyire klassz így, akkor ki fog belém szeretni, ha sehová nem tartozom. Mert a szíved szeretni akar, mindent és mindenkit. Lesznek érdekes találkozásaid, és észre fogod venni, hogy sehová be nem sorolható, sem kedvelt, sem pedig utált emberi lény leszel az emberek szemében. Amolyan semleges zóna, persze titokban mindig is erre vágytál. Aki úgy dönt, hogy szeretni akar, az melléd csapódik, egy rövid ideig együtt lógtok, a nektek megfelelő tempóban és körülmények között. Egy dolog lesz állandó, a fejlődés önmagad felé, egy felfoghatatlan kristály hypertérben, a szíved közepében.
Kérdésem: Milyen a szerelem ebben az univerzumban? Elképzelésem szerint: meglepő, váratlan és mégis biztonságos, nyugodt, szenvedélymentes és mégis erős ősi erővel bíró, állandó, vagyis nem hullámzik és mégis mindenfelé szétszóródó. Minden csakrát átfogó, átadó és befogadó, szóval mint eddig benne az áramlásban, egyvalakivel, egy darabig. Ez a szív szerelme a kristályuniverzumban, ami hallhatatlan és láthatatlan, megfoghatatlan, fátylak és árnyak nélküli színtiszta málnatorta a semmi közepén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése