Tanultam szociológiát, és kultúrtörténetet. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hasznomra lesz. Azt sem mondhatnám, hogy minden megmaradt bennem. Korszakváltásban vagyunk, sokkal erőteljesebben mint a hatvanas években. Minden bekövesedett, elavult és lejárt lemez után forradalom lesz, energia kisülés és ez után pedig fejlődés. Minden színterén a világunknak, belül és kívül egyaránt. Minden gondolat benned születik, mintát és energiát sugárzol a jelenléteddel, tehát a belső átalakulás teremti a külsőt. Kidobálod a régi ruháidat és cipőidet, felöltözöl egy új színdarabhoz. A forradalom benned átszövi az egész lényedet és ezáltal hat a mikró és makró környezetedre. „Föld alatti” forradalom, vagy láthatatlan átjáró emberei vagyunk.
Nő vagyok, átalakulásban valami felé. Átrendeztem a női mintáimat, azokat is amelyeket anyáinktól, nagyanyáinktól kaptam, és azokat is amelyekre emlékszik a lelkem, valaha megélt életeiből. De még mindig találok bekövesedett darabkákat. Egy férfi és egy nő találkozását, egy férfi és egy nő szerepaspektusait, egy férfi és egy nő legutolsó leheletét, a szívekig hatolót a mindennapokban.
Két dolgot figyeltem meg magam körül. Az egyik a gyors szex, a másik pedig az a plátói rajongás. Mindkettő élesen ellentétes mindennel amit egy férfi és egy nő megélhet, messze távol az emberi természettől, a lelkünk középpontjától. Minden nemi szerepünk a régi paradigma maradványa, recsegő ropogó randi etika, magunkban karácsonyfává díszített rém egyszerű történetek, amelyekből könnyes éjszakák születnek. Elsiklunk a lényeg felett, külsőnk trendi, a hajunk csillog, a farmerjeink csövek és az érzékiségünk átjáró ház a napsütötte plázsokon. Tanulunk, utazgatunk és dobáljuk a testünket egyik kézből a másikba. Amíg elfárad a lélek és befásul a szív.
Ha nincs bátorságunk és kedvünk élni, vagy időnk, elkezdünk álmodozni egy „tökéletesről”. Felaggatjuk a hentes srácot a szomszédban színes díszekkel és máris kész a karácsonyfánk. Ha megszólít a karácsonyfánk, időbe telik felismerni a kopasz görcsös ágakat a díszek alatt, és ráébredni ez nem a mi fánk.
Így sosem lesz forradalom. Szembe kell úszunk az árral, fel-fel jönni a víz tetejére és emelkedni a legmagasabb hullámokkal a szíveinkkel. Kinyilvánítani a lelkünk legmélyebb, legtömörebb éteri fényét, megmozgatni a teremtő ősi energiáinkat, megélni mát, egyedül, vagy valakivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése