Az őserő

Elindultam, tapasztaltam és felismertem. Na így ebben a sorrendben. Az egésszel csupán annyi a bibi, hogy túl vagyok életem felén, ej. Későn érő, későn eszmélő, későn ébredő, tök mindegy hogy nevezem, sőt túlkoros, ezt is hallottam már, hehe. Viszont konzerváló anyagnak egy nagyon kellemes „hajtóerőt” választottam, amivel 10 évet letagadhatok, na jó többet is néha, még most is élvezettel nézem amikor kikerekednek a szemek ha valódit mondok a koromról és elgondolkodtatónak tartom, hogy mások miért nem élnek az én forrás vizemmel, az élet vizével, főleg itt vidéken annyi megfáradt test és lélek, jaj, arcukon minden amit ráírt a sorsuk nehéz kereke, jaj.

Az őserőt mégis itt találtam meg, nem az aszfaltdzsungelben, a városban, ahol kerestem. A széna illatában, tüzes hajnalokban, az erdőben bolyongó szélben, a tenyérben elterülő csónakokat ringató óriások vízcseppnyi tavában. Nem kerestem. Szembejött. Szeretem, amikor megfoghatatlanul, váratlanul megérint régóta keresett érzés és élmény, és meg tud érinteni ott, ahol a legjobban hiányom volt. Eljött az ideje, mindig is bennem volt az aki kereste, de azt sem tudtam, hogy mi hiányzik, megfogalmazatlanul várta bennem a felfedezését, nah ez benne a legjobb.
Amikor megnyílt az első kapu, megláthattam a szeretet áramlását az elemeken keresztül, megéreztem és megértettem a suttogó erdő simogatását, csillagok szárnyait és a mozdulatlan napsütés melengető, éltető csendes oltalmazó erejét. Nem beszélve az éjszakai szélben előttem elterülő tóról. Ez idáig féltem éjszaka a természetben, oka nem volt, vagy nem fejtettem meg, magamban. A kaput egy ősember nyitotta meg, egy vad semmitől sem félő kézfogás, aki elvitte a lelkemet és feltörte a bennem a pecséteket.

A második kapu, az őserdőben az ember szeretetének szintjei, párhuzamban a természettel, igen, elég érdekes az éjszakai nyári erdő illatos fái között a szív megnyílásáról elmélkedni, de nekem ez így jött egyben. Mágikus pillanatok voltak a tündérek birodalmának ősi titkaival. Szemem és szívem kinyitották a rejtelmekre, önmagamban, olyan helyekre vittek, ahol még sohasem jártam, nem is tudtam, hogy bennem létező oázisok várják a feltárásaikat, sokáig voltam nélkületek, épp ideje volt találkoznunk.
Megértettem, hogy lehetek bárki ebben a földi létben, nevezhetnek egy csodálatos lélekdoktornak, vagy egy kedves meséket tartogató anyukának, egy tojásait védelmező tyúkanyónak, akihez bármikor oda lehet bújni melegedni, egyetlen dolog számít, én mit érzek. Egyedül én vagyok a fontos és az az erő, az az őserő ami engem abban a pillanatban ott tart ahol vagyok. Elengedtem magamat, hátradőltem az univerzum tenyerében, de nehéz is volt……megértettem csak puhára eshetek….minden tiszta zselé körülöttem, puha és könnyű, színes és nem bántó, nem sértő, nem fájó.

Megfigyeltem a harmadik kapu után az emberekhez való viszonyulásaimat. Megtapasztaltam, hogy én vagyok akiből előjönnek az érzelmek, és nem váratlan drámák hirtelen szemtanúja vagyok, megfigyeltem a saját reakcióimat, érzelmeket és elmentem velük, kézen fogtam őket, kísérgettem félelmek nélkül, érdekes volt minden tapasztalás nagyon érdekes., azóta is. Szeretem az őserőt, szeretem magamat és szeretem a őserdőket.
Későn érő, későn felfedező, de megtaláló, élő.