Bocsánatot kellett kérnem ma valakitől, hogy beleszerettem.
Hosszú idő telt el, azóta, hogy megismertem, kezdetben csupán rengeteg kérdésem volt hozzá, megválaszolta, vagy ha nem, kiegészítette a mondataimat. Együtt agyaltunk az ébredéseinkről, a felszabaduló tudatalattink örömmel táncolt éjszakánként a levegőben. Édes érzés volt ugyanabban a cipőben megélni a változásainkat, és közben sokat nevettünk magunkban, micsoda hülyeségek jutnak az eszünkbe. Véresen komoly kvantumugrásokat tettünk az ismeretlenbe, szépen csendben, egyetlen hang nélkül, némán a gépeink előtt ülve.
Később támaszt és segítő kezet nyújtva, asszem a halálból hozott vissza.
Volt idő, hogy eszembe jutott a romantika, erősen kapaszkodva, görcsösen rángatózva akartam őt.
Aztán megfogalmaztam spirituális szemszögből, ez bizony egy ilyen társ, egy olyan érzés és egy amolyan dolgunk van.
Ma pedig elnézését kértem, hogy beleszerettem.
Egy pillanatig megállt a kezemben a gomb, hogyan jut eszembe ilyen ostoba mondat.
Bizony a gondolat bennem helyes volt és le is írtam., mert elengedtem vele őt.
Az elengedés, valami olyan, mint hogy megadod a jelet az univerzumnak, hogy én már többé nem irányítok.
Egomentes lét.
Tudom, minden könyv erről szól, nekem miért nem volt ez ilyen egyszerű.
Azért, mert a beleszeretésemmel elvártam, hogy ő is ezt tegye, és hibáztattam érte, hogy miért nem, és ha nem őt bántottam hogy nem akar engem, akkor magamat, hogy biztosan nem vagyok elég jó neki. Mindkettő tévút, az áramlásban.
Azonosulások, a szeretet nevébe., a szerelem nevében.
Nem tudtam elengedni a gondolataim és érzéseim színes lufi felhőit, a berögződött minták uralták az egómat. Néha elcsodálkoztam, miért nem érzem az áramlást vele, hiszen régen olyan egyszerű volt szárnyalnunk, de rájöttem én közben beleszerettem. Paradoxonba kerültem, a szeretet nevében és máris kiestem a "mindenható áramlás" könnyed érzéséből. Ilyenkor nagyokat zuhantam, lefelé és ott sírdogáltam a padlón, és sokszor meg is haltam.
Akartam mindent belőle, úgy ahogy szárnyaltunk, egykor. A minden számomra megfogalmazhatatlan illúzió mező volt, de olyan jól hangzott.
Ő tudott csak úgy válaszolni, ő érzett rá, ő volt a támasz és minden gombot megtalált bennem ahhoz, hogy közelebb kerüljek belső magomhoz.
Miért pont bele kellett szeretnem?
Ma leírtam, szó szerint, és égnek álltak a hajszálaim tőle, de rájöttem végre.
Van élet a szerelem után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése